A filozófus és péceli dinnyéi

A forradalom előtti éveket nyáron át Pesten kívül kertészkedtem… 846, 47. és 48. évben Pécelen termesztettem dohányt s dinnyét… az ellenséges seregek telkemen táboroztak, s kétszer dinnyeföldemet összetaposták.” – így bosszankodott Szontagh Gusztáv, társadalomtudós, nagyhatású filozófus 1849-ben. A péceli nemzetőröket is vezénylő filozófus haláláig Pécelen gazdálkodott és nem volt az a tipikus szobatudós.

Masszív katonai pálya után kiemelkedő tudományos teljesítmény

Szontagh Gusztáv saját naplója szerint gyerekkorában híres tudós, aztán meg nagy katona akart lenni. Tulajdonképpen mindegyik összejött neki, mert egy masszív, húsz éves korában megkezdett, több, mint két évtizedes külföldi katonai szolgálattal, századosi ranggal a háta mögött lépett a tudomány területére, és lett az 1800-as évek első felének egyik legmeghatározóbb magyar bölcselkedője. A Magyar Tudományos Akadémia egykori rendes tagja a szociológia- és filozófiatörténeti művek megkerülhetetlen alakja még ma is, de kritikai írásai is mérföldkőnek számítanak az irodalomtörténetben.

Az első igazi magyar történelmi regény kedvező fogadtatását is Szontagh Gusztáv alapozta meg. Jósika Mihály Abafi című regényéről írt kritikáját a mára szállóigévé vált „Uraim, le a’ kalapokkal!” felkiáltással indította és így folytatta: „Egy művet van szerencsém bemutatnom, mely körében elsőrendű, legjobb mióta e nyelv zeng…” Ezekkel a szavakkal méltatta a német származású Szontagh az első komoly magyar nyelvű történelmi regényt, ami aztán nagy hatással volt többek között Jókaira is.

szontagh
Szontagh Gusztáv Fotó: keptar.oszk.hu (Digitális Képarchívum)

A magyar filozófia lehetséges irányairól, a német filozófia értelmezési kérdéseiről szóló eszmecsere mellett „belállt” a magyarok eredetértől szóló értelmezési vitákba is. Írásaiban tulajdonképpen a múltat túlzottan, indokolatlanul megszépíteni akaró nézőponttal vitatkozott („Szabad-e hazafiságot, nemzeti érzést, lelkesedést, valótlanságra, tehát ámításra s mystificatiora alapítani?”).

A képzelgés, a téves képzetek követésének gondolata nagyon „beakadt” Szontaghnak, emlékirataiban többször hibáztatja ezt a történelmileg szerinte nem túl szerencsés emberi attitűdöt, ami számos problémát okozott már a magyaroknak. A 48-49-es folyamatokkal, forradalmi lendülettel is csak fél szívvel tudott azonosulni. „Én a forradalom alatt nagy ellensége lettem a képzelgéseknek” – írja egy helyen, de máshol sarkosabban fogalmaz: „egy határtalan politicai lelkesedésből keletkezett forradalom nemzeti társadalmos létünket tönkrejuttatta”. Nem a célokkal, az eszközökkel és a meggondolatlansággal volt problémája.

Széchenyi oldalán, Kossuth kritizálása

Akik otthonosabban mozognak az 1800-as évek politikai törésvonalai mentén, azoknak a fentiekből már kiderülhetett, hogy Szontagh Széchenyi Istvánnal volt egy „platformon”, Kossuth ellenében. (Kossuthról többször erősen fogalmaz: „ha valamit teremtett is, az rövid lét után kezei közt elenyészett”; „országot romba dönte, egy nemzetet hozta sírja szélére”) A legnagyobb magyar legszűkebb és legszorosabb köréhez tartozott, állandó levelezésben álltak, Széchenyi még Döblingbe is hívta Szontaghot, aki meg is látogatta ott egyszer. (Izgalmas lenne elképzelni, hogy milyen lehetett, amikor az 1850-es években mondjuk Pécelen összefutottak az utcán a Széchenyi oldalán álló Szontagh Gusztáv, Kossuth bizalmasa Szilágyi Virgil vagy mondjuk a Kossuth politikai pályáját eleinte egyengető Rádayak. Ha még a királyságpárti Crouy-Chanel Henrik is csatlakozott, akkor igazán kellemes beszélgetés kerekedhetett.)

Pécelen nemzetőr és dinnyész

Bár emlékirataiban azt írja, hogy „midőn végre egész Magyarország fegyverben felállt, oly elaggottnak találtam magamat, hogy katonáskodásról többé nem lehetett szó” és ahogy láttuk a forradalmi hevülettel sem értett teljesen egyet, azért elvállalta a péceli és rákosmenti nemzetőrök gyakorlatoztatását, irányítását és beállt Ujházy László szabad vadász-csapatába is. Péceli tevékenységéről a Kossuth Hírlapja 1848 augusztusi számában cikket is ír Szontagh. Ebben megvédi a péceli nemzetőröket azokkal a „vádakkal” szemben, miszerint itt is ellenállásba ütközött volna a csapatok toborzása. A cikkben elismerően szól a Fáyakról, de kiemeli Tamás István, öt gyermekes péceli nemzetőr hazafias cselekedetét is, amikor önkénteseket szólít föl és Tamás elsőként jelentkezik.

Szontagh ezen felül a magyar katonai nyelv kialakításáért is sokat tett. Kossuth Hírlapjában írja 1848-ban, hogy „hátramaradtunk, szörnyen hátramaradtunk katonai nyelvünkben. Magyar hadseregünk nem volt; ezredeinknél a német nyelv divatozott mint hivatalos, s divatozik nagyobbára maiglan; a commando-szavak is sorkatonaságunknál még mindig németek: hogy fejlődhetett volna illy körülmények közt a magyar hadtudomány és katonai nyelv?” A kutatások szerint neki köszönhetjük például a szurony szavunkat (a bajonettből), de a sürgöny szó is tőle származik. 1849-ben Szontagh szerkesztésében jelenhetett meg a Huszárok Kézikönyvecskéje. Oktatási Szabályul altisztek és közvitézek számára (Mészáros Lázár kéziratai alapján).

Gyerekkorában katona és tudós akart lenni, amiben el is érte a legtöbbet, amit ember kívánhat, de azért volt annyi energiája, hogy még egy területen maradandót alkosson.  Emlékirataiban úgy fogalmazott, hogy „legjobb volna ha gazda lehetnék, életem így talán leghasznosabbá válhatnék“. Miskolcon kezdett dinnyét termeszteni, és dohánnyal, szivarral foglalkozni, itt jelentek meg a dohány- és dinnyetermesztésről szóló első cikkei, könyvei. 1844-ben egy miskolci tűzvész után azonban Pestre költözik, illetve Pécelen gazdálkodik.

Korabeli beszámolók szerint a Pécelre látogató Petőfit is meglepte, hogy az „öreg” dinnyével is foglalkozik, fel is kereste őt, mikor „beugrott” településünkön Szemeréhez. A korabeli beszámolók szerint Szontagh a péceli birtokon „gyönyörű és híres sárgadinnyéket termelt. Oly remek, hibátlan és nagy példányokat tudott előállítani, hogy öröm volt nézni. A Váciutcában egy kirakatban voltak megtekinthetők egyes példányok s áruk igen magas volt, nyolc-tíz pengő forintért keltek el.” Ugyanebből a beszámolóból tudjuk, hogy a dinnyék felszeletelésekor termelők álltak körbe és gyűjtötték össze a lehulló magokat. Ezt az óriási érdeklődést támasztja alá Szontagh 1847 februárjában megjelent közleménye is, amiben arra kér mindenkit, hogy tőle már ne kérjenek több magot, mert nála nincs több, ami van, azt mind leadja a Magyar Gazdasági Egyesület irodájába.

Szontagh nem nősült meg soha. Bár magáról azt írja, hogy nem egy szépség („természetes himlőn átesvén, ezek maradandó jeleket hagytak magok után… szerencsétlen pofámon”), a róla szóló beszámolók szerint nem volt az a visszahúzódó szobatudós fajta, inkább a társaság középpontja, akinek az okos gondolatait isszák a körégyűlt ifjak. Emlékiratai szerint több kapcsolata is volt, több oldalon keresztül vezeti le, hogy milyen elvi megfontolások miatt döntött mégis a nőtlenség mellett („ha valamely leánynak szép szeme van, ha ügyesen táncol, az olykor elegendő a szerelemre… mivel szép szeme van és jól táncol elvegyem-e feleségül?”)

Szontagh Gusztáv haláláig, 1858-ig Pécelen élt. Annak ellenére, hogy a dinnyemagokkal úgy tűnt sikerrel kereskedett, meg nem gazdagodott soha (egy ízben Széchenyi is érdeklődött, hogy van-e egyáltalán téli kabátja), feltehetően nem a saját birtokán gazdálkodott Pécelen. A legvalószínűbb, hogy Fáy Ferencné földjein kísérletezhetett a dinnyetermesztéssel és esetleg dohánytermesztéssel. A szenvedelmes dinnyész című munkájának második kiadását már Pécelen szerkeszthette. Halálával a dinnyetermesztés Pécelen nem szűnt meg, Szontagh, tudását feltehetőn átadta egy másik Pécelen élő akadémikusnak, statisztikusnak, Galgóczy Károlynak. A szenvedelmes dinnyész harmadik kiadását már Galgóczy szerkesztette.

Szontagh szerette a jó szivarokat, tanulmányaiban soha nem mulasztotta felhívni a figyelmet, hogy csak a jó minőségű dohányt érdemes választani. Halálát mégis a szivar okozta. 1858 június 7-én, 65 évesen nyelvrákban halt meg.

A bejegyzések összeállításához használt elsődleges forrásokon túl a cikk írásakor nagyban támaszkodtam a Mester Béla szerkesztésében megjelent Szontagh Béla: Emlékezések életemből című könyvre. Külön köszönöm Mester Béla segítőkész hozzáállását és segítségét.