„Ne szolgáljon munkám kútforrásul. Maradjon az csak egy a valóságra épített elbeszélés. Valami olyasféle műfaj, mint amikor az apa hosszú téli estékben pipafüst mellett feltárja fiai előtt azt a multat, amelynek megismétlődésétől mentsen meg bennünket a magyarok nagy Istene.” – A Tanácsköztársaság 100. évfordulóján Zsedényi Aladárra, illetve az ő egyik – Pécel számára különösen fontos – könyvére emlékezünk. Kevés olyan vidéki település van, ahol ilyen alaposan dokumentálták az 1919-es eseményeket.

Újságírók Pécelen

A XIX. és XX. század fordulóján nem csak magasrangú kormányzati tisztviselők vagy tudós emberek telepedtek le a remek nyaralási helyszínnek kínálkozó, fővárosház közeli, jó vasúti közlekedéssel rendelkező Pécelen, hanem jelentős számban választották újságírók, szerkesztők is településünket első vagy második otthonuknak. A település története iránt érdeklődők számára ez óriási információs forrás, hiszen ezek az újságírók nem egyszer választották országos napilapokban vagy hetilapokban megjelent tárcáikban témául a péceli mindennapokat, a péceli közéletet, ezzel bővítve ismereteinket erről a furcsa nyaraló közösségről. (Neményi Ambrusról, Ágai Adolfról, Pósa Lajosról már volt szó, de még további tíz-tizenöt újságíróról van tudomásunk.)

Zsedényi, az újságíró

Zsedényi Aladár Szabadkán született, de az I. világháború időszakától egészen haláláig, 1938-ig Pécelen élt. Pécelt pihenő helyül választotta, ahogy ő fogalmazott: „a pesti zaj és feslett erkölcstől való undor kergette ide”. Ezt a megjegyzését persze fenntartással kell kezelni, mert a róla megjelent korabeli hírek szerint egyáltalán nem állt távol tőle megmártózni ebben a később „feslett erkölcsűnek” minősített fővárosban. Az egyik visszaemlékezés szerint a „nagyszerű kedélyű, s ugyancsak bikaerejű” Zsedényi  „jól bírta az italt… könnyen fellobbanó, de ugyanolyan könnyen békülésre hajló kedély is volt”.

Több tárcája jelent meg a korai lapokban, de igazán nagy „balhét” egy 1906-ban megjelent írásával sikerült kavarnia. A hadsereg egyik helyőrségéről írt riportjában komoly kilengéseket, hatalmi visszaéléseket tárt fel, magasrangú tisztekről fogalmazott meg elég súlyos állításokat. Őrnagyok és ezredesek hívták ki párbajra a szerencsétlen újságírót, de szerencséjére – bár a felek felsorakoztak a Ludovika Akadémián a párbajra – formai okok miatt az utolsó pillanatban mégsem engedélyezték a viadalt, ami könnyen az életébe kerülhetett volna.

A könyv születése

A Tanácsköztársaság bukását követően, 1921-ben rövid ideig belügyminiszteri pozíciót betöltő Ráday Gedeon (a péceli Rádayak leszármazottja), rendeletben rögzítette, hogy meg kell örökíteni a direktórium történéséit – nyilván a leszámolás és felelőskeresés szándéka (is) motiválta a Horthy időszak miniszterét. Végül talán csak Pécelen készült el az utasítás alapján ilyen átfogó, neveket, helyszíneket, eseményeket, anyagi károkat lajstromozó munka az országban.

Zsedényi 1926-ban részletesen is leírta, hogy hogyan kérték fel a munkára: a falu elöljáróságaival „néhány pohár bor mellett letárgyaltuk a miniszter rendeletét”. A munka közel másfél évig tartott. Az első kézirat nem jelenhetett meg, mivel a kastély „galamblelkű úrnője” (nyilván Kelecsényi Izabella) magára ismert az egyik illusztrációban, ami nem előnyös helyzetben ábrázolta – egy rövid bírósági eljárás után sikerült lezárni az ügyet, de a könyv némi csúszással jelenhetett csak meg.

A könyv címe először Péceli vörös cserepek lett volna, de később Zsedényi kiegészítette a könyvét az országos politikai helyzetre vonatkozó fejezetekkel, így a „pécelit” elhagyta a cím elejéről. A könyv 1926 márciusában jelent meg.

A Tanácsköztársaság Pécelen

Az őszirózsás forradalomtól egészen 1921-ig mutatja be a faluban történt eseményeket („Károlyitól Bethlenig”) a könyv. Az országos politikai helyzetre vonatkozó értékelései – az azóta készült történeti kutatások alapján – elég gyengének tekinthetők, de persze a kontextus megértését (milyen események történtek az országos politikában, amik hatottak a péceli eseményekre) megkönnyítik ezek a fejezetek. Elvesz a könyv tudományos értékéből az is, hogy egy sajátos légkörben, a Horthy korszak első éveinek nézőpontjából vizsgálja a baloldali forradalmat, amitől gyakran elveszti az objektivitását.

Ettől függetlenül Zsedényi láthatóan törekszik a tárgyilagosságra, az egyensúly fenntartására és hát remek kordokumentum arról, hogy percről percre mi történt a faluban 1919-ben.

A könyvből tudhatjuk meg, hogy Fáy György, a legnagyobb földbirtokos hogyan szivatja a Ráday kastélyba költöző, jól érzékelhetően aluliskolázott proletárokból verbuválódott tanácsot, vagy hogy a Tanácsköztársaság bukása után, hogy kér fél óra négyszemközti találkozót az átmeneti időszak már lefogott tanácselnökéhez… („ami nekünk fájt, neked is fájjon”). A Pöhlmann villa tulajdonosának megrendültségéről olvashatunk a könyvben, aki egyszerűen nem is érti mit akarnak azok a munkások, akikkel ő (legalábbis szerinte) eddig mindig jól bánt, megtudhatjuk miként intézte el, hogy munkásait ne vigyék el a világháborúba, miközben fiát ott vesztette el és mégis elüldözik a gyárából. Vagy ahogy Kelecsényi Izabella, aki egy szobában maradhat lányával a kastélyban egyik esti sétáján odakiabálja a „tanácsnak”, hogy „meddig tart ez a paprikajancsi színház?!”.

Események Pécelen

1918. október 31-én kitörő örömmel fogadták az őszirózsás forradalom hírét a faluban, mindenki azt hitte most jön a konszolidáció a világháború után
1919. január 15-én megalakul a Péceli Kommunista Párt
1919. február 12-én a község új vezetőket választ
1919. év elején még nagy a szegénység, gyűjtéseket szerveznek a megsegítésükre (Fáy, Pekáry, Szirmay család is sokat adakozik)
1919. március 22-én megalakul Pécelen a Munkások, Katonák és Földmíves Szegények Tanácsának végrehajtó bizottsága 
1919. május 1-én nagy ünnepség, felvonulás a faluban
1919. augusztus 2-án délután négy órakor érkezett meg a román hadtest Pécelre, a "vörösök" vonattal menekültek, mire ágyuval lőtték a síneket, de a Járó vendéglőt sikerült eltalálni
1919. augusztus 7-én az első nagy pusztításokat maga után hagyó román század elvonul, konszolidáltabb társaság érkezik
1920. január 24-én megjelenik a székesfehérvári gyalogezred a "vöröstelenítés" szándékával, jelentős anyagi károk és pusztítás
1920. február 12-én a falu vezetése levelet ír a belügyminiszternek, hogy parancsolják tovább innen a gyalogezredet, amire elvonulnak
1922. májusában hirdetnek ítéletet a péceli kommunisták ügyében

(Zsedényi könyvén kívül Horváth Lajos kéziratban elérhető Pécel monográfiáját használtam fel az események rövid bemutatásához.)

A faluban 1919. május 1-én különösen nagy ünnepséget tartottak. Kossuth szobrát vörösbe öltöztették, színházi díszlettervező koreográfiát és díszítő elemeket tervezett, sokan énekelték az internacionálét, egy munkás pedig még Marxnak is beöltözött úgy vitték körbe a szekéren.

Míg a Ráday kastélyból „tanácsház” lesz, a Fáy kastély az ifjúmunkások üdülőtelepévé válik, az Erdey-Grúz villában (ma zeneiskola) ateista óvoda nyílik. Szilágyi Virgil egykori kastélyában pedig „bulikat” rendez az új „elit”.

Május 1. 1919-ben
"Minden házon vörös zászló lengett. Az iskolákban napokkal előbb kezdték el tanítani az Internacionálét. A hivatalosan népzenészekké átkeresztelt cigányok járták be a falut és csakis a hirtelen megtanult Marseillest és Internacionálét húzták az udvarokban... A Ráday kastélyban, az ún. Népházban sürgő-forgó szakácsok és szakácsnők borjúpörköltet, pecsenyét és rétest sütöttek, amiket ingyen osztottak szét a népnek ropogós kiflik kíséretében... A Kossuth téren Kossuth mellszobrát vörös lepelbe öltöztették, mellette állították fel a szónoki emelvényt... Az ünnepi műsor végeztével az egybegyűlteket felvonuláshoz rendezték a rendezők. A menetet két lovas vezette... A kocsin trónuson ült Hajdú József vasmunkás, akit Marx képére maszkíroztak... A kocsi mögött aratóleányok és kaszás legények haladtak, majd munkás asszonyok és hadiözvegyek következtek...

A felvonulók bejárták Pécel utcáit. A menet végül a Fáy kastély kertjében állapodott meg, melyet a direktórium népkertté nyilvánított. Itt hangzott fel a kiáltás: Minden a miénk! Wojticzky Gyula a kastély emeleti ablakából dobálta a nép közé a Fáy gyerekek játékait..." 
Forrás: Horváth Lajos levéltáros Pécelről írt monográfiája, 272.o.

Már-már kedélyesnek is lehetne nevezni a hangulatot, ahogy Zsedényi fogalmaz: „nem pofozkodtak, nem akasztottak” senkit ezen idő alatt Pécelen. De azért volt két haláleset (Zsedényi szerint ezek inkább véletlenek) volt fegyveres őrség miatti fenyegetettség, éjszakai kijárási tilalom és önkényes lakásfoglalás, fosztogatás (a Fáy kastélyból az ablakon keresztül dobálják ki a gyerekjátékokat és értékes tárgyakat „minden a miénk” felkiáltással”) is.

A Tanácsköztársaság vége

A románok bevonulásával augusztusban a „vörösök” menekülni kezdenek, a Pécel melletti erdőkben tömeges kivégzések kezdődnek, majd bevonul egy székesfehérvári ezred, amely 174 fős legénységgel kezd nagyon durva önkényeskedésbe (nyilvános botütések, bútorok égetése, lányok bezárása, zsidó templom ablakainak betörése stb.). Az ezred távozását csak 1920 februárjában sikerül elérni a falu vezetésének.

Zsedényi „magyarázkodása”

Zsedényi a könyv előszavában, az egykori Pécel újságban, de országos lapban is fűzött magyarázatot a könyvéhez. Ebből érzékelhető, hogy mindenhonnan érte támadás: „Nagyon sok ember ugyanis nem tudja magát felszabadítani a jelen hatása alól. Ezek elfelejtik, hogy a történelem nem a ma élő, többé-kevésbbé elfogult lelkek számára íródik, hanem a jövő nemzedéknek…Végeredményben nagyon örülök, hogy szolgálatot tehettem az én kedves falumnak a munka megírásával és tiszta szívemből kívánom, hogy még az unokák is élvezettel olvassák azoknak az esztendőknek eseményeit, amelyekben nekünk – sajnos – keserű részünk volt.”

Zsedényi Aladár 1938 júniusában, 65 évesen halt meg Pécelen.

Könyvét 1945-ben betiltották, ma már csak antikváriumokban, könyvtárak raktáraiban lehet fellelni.