Péceli vasutasból az Operaház főrendezője

Strósz Árpád, a 19 éves péceli vasutas eredetileg csak vendégként kívánt részt venni 1897-ben az akkor alig egy éve épült Szemere szálló egyik előadásán. A Pécelen rendszeresen fellépő társulat egyik tagja azonban napközben meghallotta az ifjú vasutas énekét és rábírta az esti fellépésre. „…az öreg komikus megkért, hogy vállaljam el jutalom játékán a főszerepet… s olyan sikerem volt, hogy biztattak, jelentkezzem az Operaház igazgatójánál…” – Strósz Árpád pedig kopogtatott is az igazgatónál. Szemere Árpád néven lett az Operaház ünnepelt baritonja, később örökös tagja, valamint az intézmény elismert főrendezője.

Már az 1870-as évekből is lehet beszámolókat találni a Pécelen tartott színházi előadásokról, vándorszínészek fellépéseiről, a különböző mulatságokról (elég arra utalni, hogy Karinthynak Pécelen volt az első színházi élménye). Ezek helyszíne eleinte a mai Pesti úton fekvő Járdek-kert volt, amely a Pesti út közepétől lefelé, egészen a Rákos patakig és azon túl is terjeszkedett; majd a századfordulón – a kiköltözők számának folyamatos növekedésével párhuzamosan – a vasút másik oldalára, a gyalogos felüljáróval szemben, ma már romos állapotban álló Járó vendéglőbe és a Szemere szállóba helyeződött az éjszakai élet epicentruma.

Az operaház későbbi főrendezője így emlékezett azokra az évekre: „bizony, vidám életet éltünk akkoriban. Hajnalokig lumpoltunk, felvertük a várost muzsikánkkal, a mi kompániánk volt a kisváros aranyifjúsága. Ma is emlékszem magamra: sovány, Keszeg fiúcska voltam, mindig nekem kellett énekelni lumpoláson.”

szemere_operaszubjektiv
Szemere Árpád (forrás: operaszubjektiv.hu)

A péceli vasutas család sarját Polgár Károly (később a pozsonyi színház igazgatója) színtársulata fedezte fel és indította útjára. Az éjszakába nyúló péceli mulatozáson noszogatták, hogy jelentkezzen Káldy Gyulánál, az Operaház akkori igazgatójánál. 1934-ben egy interjúban felidézett – és feltehetően utólag kellően kiszínezett – történet szerint a péceli fiú meg is jelent a direktornál, szerényen jelezte, hogy ugyan nem kell komolyan venni, „de ismerőseim ide sürgettek, tessék meghallgatni az éneklésemet.” Káldy az éneket hallgatva felugrott a zongorától és boldogan ölelgetni kezdte az ifjút.

Még ha nem is pontosan ilyen romantikus körülmények között esett meg az első meghallgatás, a vasutas bariton igazán kimagasló teljesítményére utal, hogy egy évvel felfedezését követően már színpadon szerepelhetett (Rómeó és Júlia), a lapok pedig elismerően írtak az ifjú tehetségről.

Már befutott énekes, amikor úgy dönt, hogy családi nevét a művész világban is jobban csengő névre változtatja. Nem felejtve el felfedezésének körülményeit, az első fellépésének színhelye, a péceli Szemere szálló után felveszi a Szemere nevet 1901 augusztusában.

Szemere Árpádot 1923-ban az Operaház (egyes források szerint első) örökös tagjává választják, 1926-tól pedig már az Operaház főrendezője. Élete során több, mint harminc művet állított színpadra, többek között a Diótörő, a Hunyadi László vagy A bolygó hollandi sikeres rendezése köthető a nevéhez.

szemere_szemesen_operaszubjektiv
Női jelmezekbe öltözve viccelődnek Balatonszemesen az énekesek, jobbra Szemere Árpád (forrás: operaszubjektiv.hu)

A századforduló ünnepelt és rajongásig tisztelt énekese különösen népszerű lehetett a hölgyek körében. Erre utal legalábbis, hogy 1911-ben a Színházi Hét már-már gyászhírként tudósít Szemere Árpád esküvőjéről: „Nagyságos asszonyom, aki az Opera egyik földszinti páholyából szokott rajongani a fess Szemeréért, valamint ön is, kisasszony, aki opera-kivonatokat zongorázván otthon, Szemeréről álmodozik, — vegyék tudomásul, hogy ezentúl minden gyengédség, amellyel a kitűnő művészre gondolnak, reménytelen. Szemere Árpád megházasodott.

Amilyen jól sikerül karrierje, magánéletében annál több tragédiával kell megküzdeni. Egyetlen gyermekük, Évike, 1922-ben hal meg. Szemere felesége, az édesanya ebbe belerokkan, bár 10 évet él még, 1933-ban, fiatalon hal meg. Szemere betegeskedő alkata (fellépéseit többször mondja le műtét miatt, nyelvrákkal küzd, ami nyirokmirigyeire is átterjed később), de ezeket sorra legyőzi. Felesége elvesztése után már nem küzd a betegséggel, pár hónappal később, 1933. augusztus 2-én 55 évesen „szívgyengeségben” hal meg.