Tapintatos közeledések a péceli vonaton

Azt már tudjuk, hogy az egykori főpolgármester és neves orvosprofesszor is innen járt be dolgozni a fővárosba, de hogy még mik történhettek az egykori bejárósokkal az átlagos hétköznapokon, azt a Pesti Hírlap és Budapesti Hírlap válogatott korabeli közleményeivel próbálom visszaadni. 

1894 június 26-án, egy forró nyári napon a Budapesti Hírlapban az alábbi hirdetés jelent meg: “Szőke hölgy ki június 21-én Budapestről Pécel felé utazva, uti társainak az apró hirdetésekről folyt csevegését szives figyelemmel hallgatta, tegye lehetővé tiszteletteljes közeledésemet.” Az érintett szőke hölgy szerencsére nem csak, hogy rendszeres olvasója lehetett a Budapesti Hírlapnak, de még az – egyébként persze nehezen félreérthető – célzást is értette, sőt a kapcsolatfelvételre is nyitott volt. Egy nappal később ugyanis így üzent vissza az országos napilapban: “Holnap szerdán a 3 órai személyvonattal ugyanarra utazok. A szőke hölgy“.  Remélhetjük, hogy az Úr is vonattal közlekedett a következő napon.

A péceli vasútállomás egykori épülete

A “flörtvonat” még évtizedekkel később is működött. 1911 április 9-én a Pesti Hírlapban jelent meg az a felhívás, amiből ugyancsak egy kellemes kora tavaszi vonatozásra lehet következtetni: “Kesztyűjét az állomáson elejtő bájos hölgyet kérem értesítsen péceli jelige alatt, hogy vele mikor és hol találkozhatom?” – ennyi év távlatából csak sejthetjük, hogy nem a kesztyűt szerette volna visszaadni a titokzatos “péceli”.

A vasút rövid története
1867. április 2-án nyílt meg a Budapest-Hatvan vasútvonal, ezzel a fővároshoz közeli, jó természeti adottságokkal rendelkező Pécel felértékelődött a vidéki pihenésre vágyó nagypolgárok körében. Ebben az évben megépült “az egyik legmodernebb és legszebb pestkörnyéki” vasútállomás is, amit 1888-ban egy emelettel bővítettek. Az állomást a II. világháborúban találat éri. 1949-ben új épületet emelnek (nem a régi helyén) és átadják az új gyalogos felüljárót.

Végül ugyanebből az évből, május 12-ről egy újabb, a péceli vonaton figyelmesen szemlélődő férfitól értesülhetünk az utazás alatt megfigyelt “látványosságról”: “Hatvani személyvonaton megcsodált Pécel állomáson e lapra figyelmessé tett hölgyet kérem, tudassa mikor láthatom ismét”. 

Nem tudhatjuk, hogy ezek a történetek, hogy végződtek, de ha valaki esetleg nagyszüleire, dédszüleire ismerne a fenti üzengetésekből, az jelentkezzen.