„Úgy kezdődött, hogy bosszantottak a péceli közállapotok. Itt laktam a családommal, és naponta láttam az elhanyagolt utakat, a medréből folyton kilépő Rákos-patakot… Miközben itt élünk Budapest kapujában. Miért kell ennek így lennie?” Idén 50 éve, hogy a fenti sorok írójának és „csapatának” köszönhetően „bevezették az ivóvízet” Pécelen. De 50 éve annak is, hogy felbukkantak a gyors fejlődés és a község városiasodását előkészítő Baczoni István elleni első feljelentések. Baczoninak végül menekülnie kellett az országból.

A péceli Riediger Béla 1948-ban egy bentlakosás szakmai képzésen találkozott Baczoni István mérnökkel. Összebarátkoztak és Riediger megkérdezte Baczonit, hogy nem lenne-e kedve Pécelre költözni. 1949 szilveszterét a Baczoni család már Pécelen, a Kossuth utcában ünnepelte. Hamar bosszantani kezdte a város elmaradottsága, az alulról szerveződő kezdeményezés élére állt.

1963 novemberében Pécelen alakult meg az ország első községi vízmű társulása Baczoni és Riediger vezetésével. A kezdeményezéshez sikerült megnyerniük a „szemben álló feleket”: azokat a tisztviselőket, akik még a század első felében költöztek a péceli nyaralóövezetbe és az „őslakosokat” is. 1963 és 1967 között kiépítették a teljes vízművet, kutakkal, vezetékekkel, bekötésekkel és elkészült a Vízmű épülete is. Itt nem álltak meg. Hamarosan megépült a szennyvízhálózat, majd az országban a községek között egyedülálló módon 1969-ben már gáz is volt. 1968-ban Pécel az első község, ahol már majdnem teljes a közművesítés. A főváros „jó részében örülnének a lakók, ha olyan közművesítést élveznének, mint mondjuk a péceliek” – írta a 70-es évek elején a Népszava.

A munkálatokat másodállásban szervezték a társulat vezetői. Baczoni István többek között ebben az időben tervezte és felügyelte a barcsi Dráva-híd kivitelezését a Közlekedési- és postaügyi Minisztérium mérnökeként. Az állami hozzájárulás mellett a péceliek társadalmi munkát végeztek.

De nem csak a közművesítést oldották meg 1963 és 1970 között. Árkokat, aszfaltutakat építettek, szabályozták a belvizet, rendezték a Rákos-patak, a Lélek-patak medrét és a Csunya árkot. De még számtalan tervei voltak Baczoninak és „az ha valamit csinálni akart, nem ismert akadályt” – mondták akkor a helyiek…

Aztán 1966-tól elindult a pletyka, hogy „tudja, mennyi abból a Baczoni haszna?”, majd „szocializmusellenesnek” kezdték mondani. 1966-ban a Népszava, a hozzá küldött olvasói levelet („jólkereső szűk réteg erőlteti a közművesítést”), még az érintettek megszólaltatásával lesöpörte az asztalról és levezette, hogy mennyire nem lehet megterhelő a közművesítés költsége a helyieknek. Később azonban már Kádár Jánosnak küldenek levelet a péceliek, 350 aláírással, Baczoni ellen.

A rendőrségi meghurcolások 1970-ben kezdődtek. 1971 februárjában 1 év 6 hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték (“bűnös ipari vállalkozás fenntartásával jelentős mennyiségű és értékű árura üzletszerűen elkövetett üzérkedésben”), később felmentették, majd 1972-ben új eljárás indult ellene.

1972 augusztusában már nem bírta tovább. „Kétéves rendőrségi, ügyészségi és járásbírósági meghurcolások (sajtó útján is, péceli cikkek) és megaláztatások úgy kimerítettek és elkeserítettek, hogy nem éreztem magamban olyan további lelki erőt, hogy megtépázott tekintélyemet és közéleti elismerésemet a nagy tömegek előtt újra megszerezzem. Ezért hazámat a tárgyalások lezárása után, feladva minden eddigi eredményemet 50 éves fejjel elhagytam.” – írta visszaemlékezéseiben, 1983-ban. Három gyermekét hátrahagyva, csak a feleségének szólt, hogy Németországba menekül.

A rendszerváltás után visszaköltözött Pécelre. Életének utolsó éveiben a péceli ESE Rehabilitációs és Ápoló Otthonban élt. Halálát követően, 2001-ben az otthon felvette a nevét.

Az alábbi képen az 1963-ban létrejött közmű társulat vezetői (a 15-ből 11-en díszpolgárok).

Elsősorban az ESE Híradó interneten is elérhető számait, Juhász József Átkelő Pécelen c. könyvét, valamint korabeli lapokban megjelent cikkeket használtuk fel. A fotó szintén az ESE Híradóból van.