„mindaddig, amíg olyan megértő és lelkes publikuma lesz… nem hajlandó megválni a zajos színpadtól” – üzente 1923-ban a Színházi Élet olvasóinak az 1910-es évek kiemelkedő magyar operaénekesnője, Adler-Aquila Adelina. Alig egy évvel később azonban egy súlyos betegség miatt már örökre vissza kellett vonulnia a Moszkva, Berlin, Genf, New-York színpadain valaha sikerrel fellépő szopránnak. 1905 és 1910 között biztosan Pécelen élt a család.
A család Pécelen
A csehországi České Budějovice-ből származó Adler Lajos és a Nyitrán született Simonovanszky Vilma Éva valamikor az 1870-es évek második felében házasodhatott össze. A fiatal pár Budapesten telepedett le, ahol a lakatos munkákat vállaló apa egyre sikeresebb kisiparos lett. Lajosnak és Vilmának összesen nyolc gyereke született (ebből kettő fiatalon vagy születésnél meghalt), köztük Adler Adél, aki 1888. szeptember 27-én látta meg a napvilágot.
A később Adelina néven befutó énekesnő úgy emlékezett vissza, hogy „jó családból származó úrilány” volt: „apám gyáros volt, a nővérem kegyelmes asszony, a dán konzul felesége”. A jól menő családfő valamikor az 1900-as évek elején dönthetett úgy, hogy Pécelre költöznek (vagy Pécelen vesznek nyaralót). Az egykori utalások, újságcikkek, levéltári dokumentumok alapján elmondható, hogy 1905-06-ban és 1910-ben biztosan Pécelt tekintették lakóhelyüknek. Adler Adél még a péceli Szemere szállóban is meg-meg jelenik egy-egy előadáson a testvéreivel. (Azt sajnos egyelőre nem sikerült kideríteni, hogy Pécelen pontosan hol lakott a család.)
Úton a világhír felé
Adelinát a család bíztatta az éneklésre, de karrierje nem indult döccenők nélkül. Feltehetően még Pécelről „bejárva”, 1906-ban kezdte meg tanulmányait a Zeneakadémián. Az operaénekesnőnek készülő Adelinát azonban rövid idő után eltanácsolták (később úgy emlékezett, hogy „dupla hangja” miatt, amit nem is értett), de nem adta fel, Münchenbe ment tanulni.
1912-ben lépett föl először Magyarországon. Az Operaházzal és a Városi Színházzal is szerződése volt ebben az időben. Sikerrel szerepelt a Sevillai borbélyban, a Traviata-ban vagy a Hamlet-ben is, a kritikák összességében nagyon elismerően szóltak róla. Az 1910-es évek második felében egyre többször lép fel külföldi színpadokon is, ekkor mutatja meg tehetségét Genfben, Párizsban, Lyonban, Rómában, Bécsben és Moszkvában is. Genfben és Berlinben több éves szerződéseket is kap, Amerikában egy éven át járja az országot és turnézik. Ebben az időszakban kezdi el használni az Adler-Aquila Adelina művésznevet.
Darabjait mély átéléssel adja elő. A Prágai magyar hírlap tudósítója 1923-ban egy fellépéséről beszámolva írja, hogy a függöny legördülése után Adelina nem tudott kimenni a tapsot fogadni, ahogy mondja: „Ma nem… Nem tudok. Sokat adtam ebbe a szerepbe. Szívvel haltam meg. Ne haragudjatok.”
Miközben külföldön vendégszerepel, a Tanácsköztársaság idején „rekvirálják” a lakását, amit csak nehezen sikerül visszaszereznie. Mindezek ellenére visszavágyik Magyarországra, 1921-től ismét magyar színpadokon szerepel. Karrierje ekkor csúcson van.
A betegség
1922-ben már jelenik meg kritika arról, hogy Adelina „takarékoskodik a hangjával, alig hallani”. Egyre többször mondja le szereplését betegségre hivatkozva. Későbbi visszaemlékezések, korabeli újságcikkek alapján sem egyértelmű, hogy influenza szövődménye, valamilyen vesebetegség, esetleg krónikus mandulagyulladás vezetett odáig, hogy 40 éves kora előtt, pályája csúcsán visszalépjen a színpadi fellépésektől.
Nem teljesen alaptalanok ugyanakkor a pszichés okokra hivatkozó magyarázatok sem. 1975-ben Szitnyai Zoltán író idézte fel Adelina alakját a következőképpen: „Többször hallottam a művésznő hibátlan csengéssel szárnyaló hangját otthonának kis körében, de a nagy nyilvánosság előtt összeszorult a torka és nem tudott megszólalni.”
1937-ben Adelina rövid közleményben válaszol a visszalépéséről találgató közvéleménynek: „Fantasztikus hírek terjedtek el arról, hogy mi a bajom, sokan már halálhíremet is terjesztették… Súlyos vesebajom volt, éveken keresztül ápolni kellett magamat. Állapotom fokról fokra javult, de arról, persze, már nem lehet szó, hogy újra színpadra lépjek.”
A tanítás
Operaénekeshez képest korán hagyja abba a színpadi éneklést, de a pályát nem hagyja el teljesen, énektanításból él élete hátralévő részében. „A magányban ébredtem arra a gondolatra, hogy ha már én magam nem énekelhetek a színpadon, legalább azok énekeljenek, akiket erre a művészetre én tanítok meg.” – fogalmaz 1937-ben az egykor ünnepelt operaénekesnő.
Életének első sikeres és mozgalmas 40 évét tehát közel 50 év visszavonultság követte. Bár fellépései előtt korábban is rendszeresen imádkozott, vallásossága mélyül. 1932 májusában, 44 évesen bérmálkozott. 1940-ben megjelentetni önéletrajzi utalásokkal is átszőtt regényét Amikor a lélek elszabadul címmel. Bár 1923-ban még a Színházi Élet újságírójának kérdésére, hogy mi szeretne lenni, azt felelte, hogy „húsz gyermek anyja”; férjhez soha nem ment, „az én igazi örök szerelmem a művészet” – ahogy idősebb korában fogalmazott. Legközelebb hozzá talán Clement Károly zeneszerző állhatott, akit még külön darab írására is inspirált Adelina.
Az 1940-es évek második felében, a háború után még fel-fel bukkan a neve a magyarországi hírekben, folytatja a tanítást, de az 50-es években már biztosan Bécsben él, éneklést tanít. Itt is hal meg 1976-ban, 88 évesen. A magyar lapok nem is emlékeznek meg a haláláról.