Az oroszok bevonulása Pécelre 1956 novemberében

Aztán megindult: másfél órán keresztül ágyúból kilőtt rakétával lőttek bennünket – sosem derült ki, hogy miért, mert Pécelen egy pofon sem volt –, mi pedig másfél órán át imádkoztunk együtt hangosan.” – olvasható Kántor Ervinnel készített életútinterjúban. Kántor Ervin református segédlelkész volt az 1950-es években Pécelen.

November 4. vasárnap volt, úrvacsoraosztás. Arra ébredek reggel, hogy verik az ablakot. Ugrok föl, nyitom az ablakot, nézem, hogy ki az. Ott áll Kiss Laci bácsi, drága kurátorunk, s mint akit locsolnak fölülről, annyira ömlik a könny az arcán – én úgy még nem láttam emberarcot. Azt mondja: «Ervinkém, hallgasd!» Háborút járt ember vagyok, meg tudom különböztetni a kézigránát hangját az ilyen vagy olyan lövegétől. Azt mondja Laci bácsi: «Az oroszok éjjel megtámadták Budapestet, azt hallod»”

“November 5-ére virradó éjjel arra ébredek, hogy bejön a hálószobánk ablaka függönyöstől, keretestől. Kaptunk egy találatot. Fölugrottam, a négyéves kislányunkat – akkor még csak ő volt meg – kikaptam az ágyból, s már jött a következő. Akkor levágtam magam, mint rendesen kiképzett katona, védve a kislányomat. Aztán mondtam: «Gizikém, gyere!» Mikor csönd lett, ő fölkapott egy dunyhát meg egy paplant, én a kislányomat, és leszaladtunk a pincébe. Eszembe jutott, hogy van ott egy öreg ajtó, amit már letettek, hogy majd szétvágják. Megtaláltam a sötétben, letettük rá a dunyhát, középre tettük a kislányomat, megpuszilgattuk, már aludt is.

Péceli események 1956 őszén
Október 27. A községben ismeretlen személyek röplapokat olvastak fel, ezzel Pécelen is kezdetüket vették a forradalmi események, melyek során a középületekről leverték a vörös csillagot. A rendőrség lefegyverzése után megalakult a nemzetőrség.
November 5. Agyútűz során Fekete Béla házát szovjet harckocsi lövedéke érte, Fekete Béla, felesége és két kiskorú gyermeke ennek következtében meghalt
December 4. Az októberi eseményekben vállalt szerepük miatt Mihály György, Bajkai István, KovácsikJózsef, Szabó Istvánné, özv. Bene Jánosné tanácstagoknak le kellett mondaniuk.
Lázár Mihály és Nagy László a budapesti harcokban életüket vesztették, Sellei Ferenc katonai szolgálat teljesítése közben halt meg.
Részletek az 1956 Pest megyében (Budapest, 2006) kiadványból

Aztán megindult: másfél órán keresztül ágyúból kilőtt rakétával lőttek bennünket – sosem derült ki, hogy miért, mert Pécelen egy pofon sem volt –, mi pedig másfél órán át imádkoztunk együtt hangosan. Akkor abbamaradt a lövöldözés. Följön a szomszéd: «Ervinkém, Ervinkém, éltek?» – «Élünk». Ők is kaptak telitalálatot. A hálószobájukba, átszakítva a mennyezetet, beesett egy rakéta, de nem robbant föl.«Mit csináltatok, Géza, vele?» – «Mondtam a feleségemnek, nem jól van ez itt, kivittük az udvarra»”

“1956. november ötödikén a Ráday-kastélynak az a része is találatokat kapott, ahol a kórház volt. Megkerestem Laci bácsit, az én drága barátomat. «Jaj, de jó, hogy jöttél! – mondja. – Tudom, hogy te nem félsz a vértől, és itten már ájuldoznak. Tartsd a petróleumlámpát!» Hozták a faluból a sebesülteket. Elsőnek hoztak egy férfit a falu széléről. Még élt. Leszedték róla a ruhát, én tartottam. Láttam én sebesültet, halottat, de még olyat életemben nem láttam: mint aki be van mákkal hintve, úgy nézett ki. Laci bácsi vette a csipeszt, megpiszkálta, kivette, kezembe tette: «Repesz. A bőre alól szedtem ki, látod?» Mondta, hogy melyik szobába vigyék. Délre meghalt. Akkor hoztak egy kis csecsemőt pólyában. Megnéztük, már nem élt. Kiderült, hogy az apja volt az előbb, akit néztünk. Hozták az anyát. Megnézte Laci: «Kedveseim, hullaház»”

A találatot kapott péceli házban elhunyt család:
Fekete Béla (25), Skultéti Piroska (22), Fekete Anna (2), Fekete Béla (1)
Forrás: Hidvéghy Norbert családfakutató

“Szóval tartottam a lámpát, amíg kellett, és Laci megtette, amit tehetett. Beszélgettünk. «Azt gondolom – mondja –, úgy kellene a benti (a budapesti) kórházat tehermentesíteni, hogy egy teherautónyi könnyebb sebesültet, lábadozó beteget kihozunk ide. Bemennél?» – «Persze, hogy bemegyek». Elő a teherautó, a vöröskeresztet kitettük rá, és irány be Pestre. Kőbánya felől jöttünk, a Teleki téren megállítanak. «Hova mennek?» – «A MÁV-kórházba» – «Nem lehet. Lövik a pártházat». Végül továbbengedtek bennünket, és azt tudom, hogy a Dohány utca közepe felé olyan géppuskatüzet kaptunk, hogy az egy háborúnak dicsőségére vált volna.Kedves tanár barátommal, akivel együtt mentünk, bizony lehasaltunk. Mikor eljutottunk a MÁV-kórházba, öleltek bennünket, még az igazgató is. Mutatom a papírt. «Jaj, vannak olyanok, akik már most csak ebből-abból gyógyulnak, menjenek csak oda, ide meg jöjjenek a sebesültek!» Megkaptam a kiszállítandó betegeket, és Isten kegyelméből baj nélkül hazaértünk.”

 A teljes interjú itt érhető el