„…tudományos becsvágyát esetleg kielégíti, de női öntudatát talán sérti, ha kutatásairól megállapítják : «férfimunka volt!»” – 1935 végén, 1936 elején minden, magára valamit adó lap beszámolt egy német nyelven megírt, a magyar „zseniség” tipikus felbukkanásait kutató tanulmány kiadásáról. A művet ráadásul egy nő írta: az évtizedekig Pécelen élő Szirmay Tamásné, Pulszky Ferenc „kultúrpápa” unokája, Pulszky Ágost társadalomtudós lánya.

Családi háttér

Pulszky Henriette (de Harry, Harriette stb. formában is felbukkan a neve) 1883. június 10-én született. Apja Pulszky Ágost a XIX. és XX. század fordulójának egyik legmeghatározóbb társadalomtudósa, a szocioliberális gondolatok hazai képviselője, a magyar szociológia útját egyengető bölcselkedő.

Nagyapja  – és egyben keresztapja – Pulszky Ferenc politikus, Kossuth államtitkára, a Nemzeti Múzeum egykori igazgatója, a magyar szabadkőműves páholyok egyik első nagymestere, a szabadkőművesség XIX. század végi hazai virágzásának vezéralakja.

 

„…nem egy férfidiák megirigyelte volna”

Henriette ott van az első nők között, akik érettségit szerezhetnek. A Pesti Napló 1901-ben kiemelt figyelemmel tudósít – a női egyenjogúsági küzdelmek sikerének köszönhetően – 1896-ban induló, lányok számára is középfokú képzést nyújtó leánygimnázium első érettségi vizsgájáról: „amióta leánygimnazisták is vannak, akik érettségi vizsgálatra készülnek, kíváncsian lestük, nem jelennek-e meg a parkok hüs világában, hogy a finemü diákok zümmögő és hadaró hangzavarába a szoprán elemet is belevegyitsék.”

Az ötvennyolc úri középosztálybeli szerencsés lány között ott van Pulszky Henriette is, akinek remek érettségi vizsgájáról külön beszámol az újságíró: „Tacitust, a tömött, masszív, tehát nehezen fordítható történetírót úgy fordította és magyarázta, hogy nem egy férfidiák megirigyelte volna.”

Péceli birtokokkal rendelkező férj

A kultúráért és tudományért lelkesedő Pulszky lány 21 éves, amikor hozzámegy a péceli földekkel is rendelkező, érett férfikorban lévő, 35 éves Szutinai és szirmabesenyői Szirmay Tamás honvédhuszárkapitányhoz. Tartós berendezkedésre készülnek településünkön, a mai Várhegy utcában alakítanak ki otthonos lakot, részt vesznek Pécel társadalmi életében.

Szirmay Tamás 1914. április 26-án megalakítja a Péceli Polgári Kört, melynek célja „a tagok és hozzátartozóinak társadalmi érintkezését lehetővé tenni és előmozdítani, szellemi műveltségüket önképzés által fejleszteni, általános érdekű kérdéseket megvitatni és az összetartozást elősegíteni”. Az alapszabályt 1914. július 11-én hagyják jóvá – de a civil társaság már nem kezdi meg működését, két hét múlva kitör az I. világháború.

Szirmay Tamás fiatalon, 47 évesen hal meg Pécelen, miután leszerelik – alig pár hónappal a világháború vége előtt. Henriette viszont továbbra is aktív közéleti szereplő Pécelen: a világháború végén például jelentős összegeket adományoz a péceli szegényeknek (Zsedényi Aladár egykori felsorolása szerint a nagybirtokos Fáy György után a második legnagyobb összeget osztja szét a faluban).

Henriette nagy műve

Szirmay-Pulszky Henriette néven az 1920-as években már filozófiai és kultúrfilozófiai tárgyú könyvekről ír recenziókat, franciáról fordít szépirodalmi és tudományos alkotásokat. Még csak 29 éves, amikor a feminizmus kérdésében is vitába bocsátkozik egy országgyűlési képviselővel Az ujság hasábjain.

A Lángész és örület című műve (eredetiben: Genie und Irrsinn im ungarischen Geistesleben) 1935-ben jelenik meg Münchenben, német nyelven. A könyv tulajdonképpen egy példatár, amely Wilhelm Lange-Eichbaum német pszichiáter és szociológus zsenikről szóló munkáját egészíti ki.

Igazán nagyot azért szól Magyarországon Henriette írása, mert a korábban megszokottól eltérő módon ír olyan nagy „bálványokról”, mint Berzsenyi, Csokonai, Széchenyi, Kossuth, Eötvös, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa, Madách, Jókai, Vajda, Kemény vagy Ady. Ahogy a Pesti Napló egykori újságírója fogalmazta meg: „a mi lángeszű embereinket az irodalom mindig úgy állítja elénk, amint ferencjózsefkabátban éppen modellt állnak az emléküket megörökítő szobrásznak; — így ünnepélyesek, de érdektelenek és idegenek.”  Pulszky Henriette viszont lecsupaszítja ezeket a a nagy magyar természeteket és lelki alkatukat vizsgálja. A német pszichiáter módszerét követve keresi a magyar lángelmék normálistól eltérő viselkedését, életmódját, így életrajzukat újabb adalékokkal gazdagítotja.

A szakmai közvélemény megfogalmazza ugyan módszertani aggályait, felhívják a figyelmet Szirmayné néhány tárgyi tévedésére és pszichológiai tárgyú ismereteinek hiányosságaira; de mindenki elismeri szorgalmát, az összegyűjtött és közvélemény elé tárt új információk gazdag tárházát és természetesen azt, hogy az európai közvélemény is számos magyar művész munkásságával ismerkedhetett meg írásán keresztül. Ahogy Nyírő Gyula ideggyógyász írta recencziójában: „Bár egyes, a magyar irodalom jellegzetes jegyeire vonatkozó észrevétele ellentmondásra késztetne, meg kell állapítanunk, hogy könyvével a magyar kultúrának nagy szolgálatot tett, midőn a külföld tudományos köreinek figyelmét nagyjainkra felhívta.”

Mókás persze azt is olvasni, ahogy a korabeli lapok pártállástól, ideológiai beállítottságtól függően értelmezik – az egyébként nagyívű következtetésektől végig tartózkodó Pulszky Henriette – dolgozatát. A liberálisabb hangot megütő lap azt emeli ki, hogy a magyar zsenik onnan jönnek, ahol a legerősebb a „fajkeveredés”, míg a jobboldali, konzervatív nézeteket valló publicisták arra hívják fel a figyelmet, hogy a legnagyobb magyar tehetségek „a nemes földbirtokosok osztályából kerültek ki”.

Halála

Szirmay Tamásné Pulszky Henriette hosszú életet élt meg, 1970 áprilisában Budapesten halt meg. Szirmay Tamás és Pulszky Henriette házasságából egy lány született: Szirmay Anna 1956-ban hagyta el az országot.

Pulszky Henriettet apja mellé temették a Fiumei úti temetőbe. Legfőbb műve ma is ott van a legtöbb hazai, zsenikkel, lángelmék felbukkanásával foglalkozó tudományos munkák irodalomjegyzékeiben.