„Édesapánkat ugyanabban az évben súlyos baleset érte munka közben. Saját házunk építésén dolgozott Pécelen, ahol egy gerenda rázuhant: agyrázkódást kapott. Még hazaért valahogy, de azonnal ágynak esett.” Varga-Móricz Ida, Móricz Zsigmond testvére emlékezett így apjuk halálára. Móricz Bálint, az író édesapja éppen Pécelen építkezett, mikor a szörnyű baleset történt.

Móricz Zsigmond szülei elég gyakran költöztek: nyolc településen éltek életük során, de ugyanabban a városban vagy faluban is több helyen fordultak meg. Csécséről indultak, majd Prügy, Sárospatak, Imreg, Vajdácska, Bodrogszentes érintésével Kispestre, Budapestre kerültek. A szülők – már gyermekek nélkül – 1919-ben terveztek megint költözni és Pécelen fogtak hozzá az építkezéshez. Ezen az építkezésen történt az a szerencsétlen baleset, amikor is egy gerenda úgy eltalálta Móricz Bálintot, hogy az négy napi szenvedés után, 69 évesen meghalt.

Móricz Virág, Zsigmond lánya részletesebben is beszámol a baleset körülményeiről: „Nagyapa kint építkezett Pécelen. Az épületen járva a munkások fejére ejtettek egy nagy gerendát. Lezuhant, de káromkodott egyet és felállt. Olyan düh tört ki rajta, hátat fordított az egész bandának és indult a vonathoz. A vonat pont az orra előtt ment el. Erre még cifrábbat káromkodott és elindult gyalog. Gyalog, végig, végig a világ másik végére, begyalogolt a Budafoki útra. Otthon ágybaesett. Agyrázkódás. Apám behozta a szomszédunkba, a klinikára. Meghalt.”

Móricz Bálint igazi vállalkozó szellem volt, amiből aztán jó pár konfliktusa is támadt mindig a falusi népekkel („Édesapám egész életében rettenetesen lenézte a sült parasztokat, akik otthon száradnak és bötűt se tudnak vetni.” – írja apjáról Móricz Zsigmond). Előbb „földtúró” szegényparaszt, majd kisbérlő. Több dologgal is próbálkozott, hogy gyerekeit taníttatni tudja: volt cséplőgéptulajdonos, napszámos, barkácsoló ács, kőműves. Végül Károly fiával építési vállalkozók lettek: képzettség nélkül építettek házakat. A rendeletekkel, törvényekkel, szabályokkal többször kerültek szembe, ahogy a Szabad Nép 1949-es megemlékezése írja, Móricz Bálint „egyik könyökével mindig a nemesi vármegye tömlöcének falát súrolta”. Móricz Zsigmond eleveníti fel az Életem regényében egyik beszélgetését apjával, amiből ugyancsak az derül ki, hogy a képzettség megszerzése kevésbé volt fontos a családfő számára. Amikor Zsigmond megkérdezte apját, hogy honnan tanult meg házat építeni, az csak „vállat rántott s kurtán: – Építeni kellett, építettem…”.

Végül idézzük Zsigmond tolmácsolásában Móricz Bálint feleségének szavait, aki így jellemezte a Pécelen szerencsétlenül járt férjét: “Apádat nem szabad másnak nézni, csak ami volt. Vadember volt… ősember… Óriási erő volt benne. Amit ő csinált, azt kevés ember csinálta volna utána. A testi ereje is, a lelki ereje is ilyen roppant nagy volt… Ahogy ő ezt a nagy családot, oly nehéz körülmények közt együtt tartotta, felnevelte, a testvéreimből embert csinált, úriembereket, mikor ő nem is volt az… benneteket mind kitaníttatott, egyetemi műveltséget adott a fiainak s a lányának is, az emberfeletti volt, mert hiszen egészen tanulatlan volt… Semmi iskolája nem volt, és a legvakmerőbb vállalatokba bocsátkozott, és ha nem is sikerült mind, vagy egy sem, annyit elért velük, hogy eltartott bennünket… Ezt csak egy ősember tehette meg…”

Az, hogy egy ilyen „ősember” mellett az élet küzdelmes kihívásokkal is terhelt, arra a feleség, Pallagi Erzsébet hosszú jellemzés után odavetett kiegészítéséből is következtethetünk. Móricz anyja így egészíti ki a fent idézett jellemzést: „De én nem bánom, hogy mielőtt meghalok, egy kicsit kipihenem magamat.”

Móricz Bálint felesége végül Leányfalura – az egyébként Móricz Bálint által épített házba – költözött fiához, ott is halt meg.