„…akik mi péceliek ezt így halljuk, felemelő érzés, büszkeség tölti el lelkünket annak elgondolásán, hogy Zsigmondy Vilmost sokáig magunkénak mondhattuk.” – így büszkélkedett az egykori Péczel folyóirat szerkesztője a hazai termálfürdők atyjának is nevezett, nemzetközi szinten jegyzett tudós halálának évfordulóján, 1926-ban. Zsigmondy Vilmos 1868 novemberében kezdte meg azt a több, mint 10 évig tartó munkát, amivel bebizonyította, hogy nem csak Budán, de Pesten is lehet termálvizet fakasztani. Ebből lett a Széchenyi fürdő. Amihez még két pécelinek van „köze”.

Artézi kút a Városligetbe!

Az 1821-ben Pozsonyban született, szabadságharcban való részvétel miatt börtönviselt, harkányi és a margitszigeti kutakkal már bizonyított bányamérnök 1866-ban publikálta az „Artézi kút a Városligetbe!” című írását. Zsigmondy a talajrétegeket vizsgálva „kimatekozta”, hogy valahol a Városliget környékén találnia kell termálvizet. A hivatali emberek meggyőzését követően, 1868 március 3-án írhatta alá Zsigmondy a munka megkezdéséről szóló szerződést a fővárossal. A szerződésben két éves megvalósítással, 50 ezer forintos költségvetéssel számoltak. Zsigmondy továbbá arra számított, hogy 419 méteren talál vizet…

Nem pont így sikerült: a fúrás végül tíz és fél évig tartott, a végleges költség valahol 200 ezer forint környékén állt meg, a fúrással pedig majdnem 1000 méterig kellett menni.

Zsigmondy természetesen végig bízott a felméréseiben és a munka sikerében, ettől is olyan különleges a teljesítménye. Pedig ez nem volt egyszerű, hiszen – érthető módon – rengeteg kritikát kapott a hosszú idő alatt. A Borsszem Jankó című élclap így viccelődött 1874-ben (6 évvel a fúrások megkezdése után): „A városligeti artézi kút bevégzésének időpontja mindinkább közeledik. …Zsigmondy tudós honfitársunk, biztosan kiszámította, hogy legkésőbb 2976dik évben fogjuk az első artézi viz- cseppet nyerni, mely legfölebb 14 millió forintba fogandott kerülendeni. … forró fürdőnek (némi forralás után) igen alkalmas…”. De a szakmától is megkapta Zsigmondy: Szabó József egyetemi tanár kijelentette, hogy „Pest közelebbi területén hűvös, sőt langyos víz artézi kutak által nem várható“. Hat héttel később, 1877 júniusában feltört a 70 fokos víz.

A gyógyhatású forrást és fürdőt a Városligetben eleinte Artézi fürdő néven emlegették, a Széchenyi gyógyfürdő épületét csak 1913-ban építették fel egy másik péceli, Bárczy István akkori budapesti polgármester hathatós közreműködésével. A főváros később kinőtte az épületet, bővíteni kellett. 1926-ben annak az ifjabb Francsek Imrének a tervei alapján alakulhatott ki a mai állapota a „Szecskának”, aki gyerekkorát az apja által épített péceli Bagolyvárban tölthette. Mondhatnánk: ez a péceli kifúrta a melegvizet, a másik péceli megépítette hozzá a fürdőt, a harmadik péceli pedig megtervezte a mai formáját…. De vissza Zsigmondyhoz.

Az elismert tekintély

Zsigmondy Vilmos a Városligeti kútfúrást megelőzően is nagy tekintélynek számított, de kitartó munkájának, a tíz év alatt alkalmazott innovatív megoldásainak, technikai újításainak köszönhetően már az egész ország, de a nemzetközi szakmai közvélemény is megjegyezte a nevét. Bár az eredeti szerződés szerint „prémium” csak akkor járt volna Zsigmondynak, ha belefér a két évbe és a tervezett költségvetésbe; 1878-ben megszavazták neki, mérnökeinek és a kútnál tíz éven át folyamatosan tevékenykedő munkásainak az eredeti jutalom teljes összegét. Ugyanebben az évben még a Francia Becsületrend lovagkeresztje elismerést is megkapta Zsigmondy. 1879-ben a teplicei gyógyforrások elapadása miatt is őt keresték már fel, hogy segítsen a megoldásban.

Zsigmondy és Jókai barátsága
Jókai 10 éves volt, amikor Pozsonyba került az Evangelikus Líceumba, hogy németet tanuljon. Szállást a Zsigmondy családnál kapott, míg Zsigmondy Vilmos “cserediákként”  Komáromban lakhatott, ahol magyarul tanult (testvérei a Jókai családnál, egyedül Vilmos viszont egy másik családnál Komáromban). Jókai többször viccelődött azzal, hogy ők ketten, mint “csere-gyermekek, később szerepet cseréltek: Zsigmondy fúratta Pesten a híres városligeti artézi forrást, én pedig belemerültem artézi kutakhoz hasonló mélységű tintatartókba.”
Jókai meg is örökítette Zsigmondy alakját a Fekete gyémántok című regényében. A főszereplő Berend Iván, a tisztesség és becsület mintaképe, akinek élete feltűnően sok hasonlóságot mutat Zsigmondy Vilmos életútjával.

Péceli évek

Pécelre 1880 körül, még 60. életévének betöltését megelőzően költözhetett feleségével. Ezt onnan tudjuk, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében ma is megtalálható az a Zsigmondy Vilmos által 1880-ban leadott, a tudós saját kertjében talált „3 cm széles szerpentin-vésőtöredék”, ami Pest megye őstörténeti leleteit gazdagítja. Zsigmondy egyébként nem csak az egykoron a mai Zsigmondy utca (valamiért ma már „i”-vel írva pl. google maps-en) elején álló kúriájának kertjében, de a Várhegyen és egyéb szőlő dombokon is talált őskori kőtárgyakat (kőbaltát, „kuszált vonal- és benyomott búbos díszítésű cserépdarabokat” – ahogy ez Nagy Gábor: Budapest és vidéke az őskorban című munkájában olvasható).

Valamilyen módon részt vesz városunk társadalmi életében is. 1886-ban Zsigmondy – aki akkor már országgyűlési képviselő – egy másik, Pécelen élő képviselővel, Szilágyi Virgillel írja alá azt a levelet, amiben a vasúti közlekedésre egyébként folyamatosan panaszkodó péceliek igényeit tolmácsolva kéri a Budapest–Hatvan vonal járatainak sűrítését, a jegyárak csökkentését.

A ház
Zsigmondy Vilmos egykori nyaralója ma már alig felimserhető a ráépítések és telekátalakítások miatt. A ház a mai Maglódi út 48. szám alatt található a Maglódi, József Attila és Zsigmondi utcák közé zárt “csücsökben”.

Mindig nehéz pontosan meghatározni, hogy miért éppen városunkat választották a századelőn kiköltözők, milyen rokoni vagy baráti kapcsolat állhatott a háttérben, most is csak találgatni tudunk. Az biztos, hogy a Magyar Földrajzi Társaságban Zsigmondy neve mellett már 1875-ben megjelenik Tankó János és Cherven Flóris neve, akik már az 1870-es évek második felében Pécelen éltek. Talán egy társasági ülést követő beszélgetésben hangozhatott el, hogy „költözzetek már ti is Pécelre”…

Zsigmondy haláláig Pécelen nyaralt. Zsigmondy munkásságát életét egykoron kutató Csath Géza írja, hogy 1888-ben egy szakmai konferenciáról már betegen tért haza az elismert „fúrász”. Egy ideig még péceli villájában tartózkodott, de az utolsó hónapokra beköltözött a Dob utcai lakásába, ahol 1888. december 21-én halt meg tüdőbajban.

Halála előtt nem sokkal még a háza előtti teret (tulajdonképpen a mai Maglódi út háza előtti szakaszát) meg is akarta venni a várostól, hogy azt parkosítsa, de arra végül nem kapott jóváhagyást, mivel akadályozta volna a Bartos hegyről érkező gazdákat a közlekedésben. Pár évvel később felesége csak arra kapott jóváhagyást, hogy fákkal betelepítse ezt a területet. Sajnos ma már ezek sincsenek meg.

Férje halála után Zsigmondyné Herglócz Ida még városunkban maradt, 1894-ben például adakozik és pénzt gyűjt a Református templom tornyának építésére („Voltak úrasszonyok, kik gyűjtőívekkel jártak-keltek; voltak úrasszonyaink, kik éjszakát virrasztottak mulatságokon árúasztalok mellett, csakhogy onnan is jöjjön valami” – említi György László egykori péceli lelkész a segítők között Zsigmondynét 1894-ben). A Pécelen meghalt “nagyasszonyra” az 1925-ös Péczel újság így emlékezett: “több jót tett, mint amennyit róla tudnak”.